Az elmúlt tanévben a Debreceni Nagyerdőért Egyesület hagyományaihoz híven ismét természetvédelmi-irodalmi vers-, próza- és meseíró pályázatot hirdetett, ezúttal „Az erdő álma” címmel. Iskolánkban nyolc ifjú alkotó ragadott tollat, írt szebbnél-szebb verset, mesét. A koronavírus-járvány miatt a pályázat eredményhirdetése a tanév végéről szeptemberre csúszott. Nagyon örültünk, amikor kiderült, hogy Szaszák Nikolett 8.c osztályos tanuló Makk Mimi című meséje az országos versenyen egyedüli Békés megyeiként kategóriájában negyedik helyezést ért el. Ez azért is nagy dicsőség, mert tekintélyes költőkből, irodalommal foglalkozó szakemberekből állt a zsűri, melynek elnöke Halász Judit Kossuth- és Jászai Mari-díjas művésznő volt. Niki jutalma egy szép oklevél Halász Judit aláírásával, egy erre az alkalomra készített emlékplakett, egy csodaszép festmény és sok-sok apróság. Ráadásul karácsony előtt a nyertes pályaművekből megjelenik egy természetfotókkal illusztrált könyv, amit nagyon várunk.
Szeretettel ajánlom minden kedves olvasó figyelmébe a díjazott mesét!
Kisné Adamik Veronika
felkészítő tanár
Szaszák Nikolett: Makk Mimi
Sziasztok! Képzeljétek, hogy mi történt velem! Megrázó eseményben volt részem! Este vagy inkább már éjszaka, egyszer csak azt hallom, hogy valami zúg. De úgy nagyon zúg! Az éjszaka közepén!
Remélem, most minden kedves olvasó elképzelte az álmos fejemet, ahogy kimászom az odúból és meglesem, de csak óvatosan, hogy mi vagy ki zajong a közelben, mert engem felébreszteni a szépítő alvásból nagyon csúnya dolog!
És nini! Mit látnak mókusszemeim? Két tökkelütött emberlényt, ahogy próbálják kivágni az otthonomat! Szuper! Már megint ezek! Múltkor Dadog Ede fajtársam is rájuk panaszkodott, hogy őt is megzavarták, de ő abban a szerencsés helyzetben volt, hogy a véznakarúak nem tudták kivágni az ő fáját, és inkább ott hagyták. Én nyilván nem voltam ebben a helyzetben, és hirtelen arra kaptam fel az álmos fejemet, hogy:
– Dől a faaaaa!
Én meg csak:
– ÁÁÁ! – Hirtelen, mint valami artista, átugrottam egy dupla előre, tripla hátra szaltóval Makk Márton polgármester házának a faágára. Éppen megmenekültem, de a pihe-puha ágyam, és az összes addig felhalmozott makkom, most mind oda lett a véznakarúak miatt! Na, látjátok, nem elég, hogy a szépítő alvásomból is felébresztettek, de még a házamat is kivágták! Kegyetlen, csúnya, rossz emberek! Ezután a tragédia után, egyből bekopogtattam Makk Márton polgármester úrhoz, hogy ugyan, csináljon már valamit!
Mikor kijött szegény az ajtón, elmeséltem neki a történteket, azonnal a makkőrségre mentünk. Ott szintén elpanaszoltam a dolgokat, és már izzították is a kommandósokat, hogy ők elintézzék az ügyet. Aha, persze! Majdnem. Minimum 2 órát vártunk, és szegény polgármester úr már a vállamon horkolt, de végül minket is behívtak. Tehát elmondtam ugyanazt, amit már önök is tudnak.
Hirtelen megcsörrent a makkőrségi vészhelyzetkor hívandó makkfon. A kapitány úr, aki mellesleg az öcsém, de nem akarok itt felvágni, hősiesen felvette a buzgón csörgő telefont. Annyira kiabált a kisasszony a makkfonba, hogy még mi is hallottuk! Azt kiabálta:
– Segítség, segítség a véznakarúak!
Itt már világos volt a dolog, hogy őket is megzavarták az evolúció csúcsán lévő homo sapiensek. Pff… persze, evolúció csúcsa! Nem tudom, hogy ki találta ki ezt a sorrendet, de azt hiszem, hogy jobban át kellett volna gondolnia. Szóval egy kis kitérő után a kapitány úr azonnali hatállyal behívatta Makkosbriós falva minden lakosát a páncélszobába! Majd megkezdődött életem első tárgyalása, jaj, nem, bocsánat, a második, de az már egy másik sztori.
Az első felszólaló mókus, az Dadog Ede fajtársam volt, de szegényt mindenki lehurrogta, mert ha ő elkezdi mondani, akkor szerintem úgy kb. 2030 – ra végzünk is a tárgyalással. A második merész mókus barátom, Kukor Ica volt. Nézd már, nincs makk a nevében? Haha, nagyon vicces! Ő azt tanácsolta, hogy próbáljunk meg velük békét kötni. Mi megpróbáltuk, de nem igazán értékelték a makkal telerakott furgont. Aztán megint összeültünk. Aztán megint, és megint, és megint, míg végül én, Makk Mimi, felálltam és azt mondtam:
– Mókus társaim! Hát hogy nem jutott eddig az eszünkbe? Az emberek imádják tömni a pofazacskójukat!
– Óóóó, tényleg! – ujjongott fel mindenki. Ezután a falu és a szomszéd mókusfalvak minden mókusszakácsát összehívattuk! Képzelhetik a kedves olvasók, hogy mennyire csábító illata volt azoknak a finom makkos briósoknak, makkos réteseknek és makkos gubáknak!
Bár mindenki tisztában volt azzal a ténnyel, hogy ez a sok finomság a véznakarúaknak készült, de azért néha csak kell egy kis minőség-ellenőrzés! Lényeg a lényeg, végül minden finomság elkészült. Bepakoltunk a makk-kocsiba, és elindultunk az emberek falujába. Ahogy odaértünk, átadtuk a süteményeket, a kibékülésünk jeleként kezet fogtunk, és éppen elindultunk volna az ajtó felé, amikor valaki utánam kiabált:
- Mimi! Mimi! Makk Mimi!
Majd hirtelen felébredtem. Furcsa kis álom volt… Kimentem az odúból, és láttam azt a gyönyörű erdőt, amit az otthonomnak hívok. Ahogy nézelődtem, megint feltűntek a homo sapiensek, és elültettek egy fát. Talán mégsem annyira borzalmasak ezek az emberek!
